A pokol margójára

Mindig féltem. Hallottam róla. Meséltem, meséltünk róla. De persze velünk ez nem történhet meg!

Nem, ez aztán sohasem! Aztán eljön a sosem várt, rettegett pillanat. A kutya nem eszik.

Nincs különösebben rosszul, csóvál is, de nem eszik. Péntek este, megnézem a fülét, van rajta egy kis seb még a csütörtöki cicaboxból (így hívjuk, mikor a csajok egymást lenyomják), de semmi különös. Kap egy pirulát.

Jön a szombat, kutya jól van, egész nap jókedvű, este jól megvacsorázik és mindenki nyugovóra tér.

Vasárnap reggel. Valami nem stimmel. Olyan kedvetlen. Nem nagyon mozdul, de meleg van. Sűrűn iszik. De ezt még én is csinálom, elnyom a hőség. Kap egy ismétlő gyógyszert, csak a biztonság kedvéért, a normál adagja, kétnaponta egy bogyó. Este nem eszik. Fura az egész kutya. Már nincs hőség, s már én sem tudok aludni, csak őrzöm a kutyát.

Hétfő reggel. Üzenet a dokinak, kilenckor kezd, nyolckor már ott vagyunk, Ő is siet. Odavan. Nagyon odavan. Simogatom a fejét, ahogy ülök mellette a csomagtartóban és imádkozom. Csak valami banális hülyeség legyen. Amit nem vettem észre. Vánszorognak a percek.

Elsők vagyunk. Mutatom a fülén a sebet. Á, dehogy. Ez nudli. Alig tud mozogni, a földön csúsztatva visszük be a rendelőbe. Gyors borotválás a pocakon, vérvétel és mehet az ultrahangra. Hárman tesszük fel óvatosan az asztalra.

Gennyes méhgyulladás. Minden szuka-gazdi rémálma. Mindenütt genny. Műteni nem lehet. A laborja katasztrófa, nem tudom megmondani mióta nem pisilt. Konzílium és a konzervatív kezelés marad. Ez ugyanis a veséjét és a máját nyírja ki először… rettegünk.

Nem volt se folyás, se vérzés, semmi. Csak tényleg többet ivott és a hasa kicsit átalakult. De melyik Anyukának nem alakul át a hasa?! Vertem a fejem az asztalba, miért nem jöttünk előbb, miért nem láttam jobban a jeleket, miért nem raktam a kocsiba az első méhgyulladásos gondolatom percében?! Csepegett az infúzió, simogattam a kutyát és egyre csak mondogattam, nagyon szeretlek Kicsikém, küzdünk az életedért!

Jöttek a fecskendők – bennük a hőn áhított élet elixír, de tudtam, csak a csodában reménykedhetünk. Az ő laboreredménye az élettel összeegyeztethetetlen. Magas és túl magas. Imádkozunk a veséjéért, csak pisiljen már.

Beteg a szaga, megváltozott a szőre tapintása. Nincs jól. Mintha csak miattam szedné össze az energiáit, hogy ne ölben kelljen a kocsihoz vinnem. Hetvenöt kiló. Kanül a mancsban – egész éjjel nem alszom.

Járkálok, nézem a kutyát, visszafekszem, mintha aludnék, újra megyek, hajnal négy, dolgozom, hogy újra nyolcra az orvosnál legyek vele. Nincs jobban, megyek utána, nem pisil. Hátha pisilt, mikor nem vettem észre. Csak vizes a lába, hasa, oldala – a vízben hűti magát. A bőre mindenütt lángvörös.

Kedd van. Küzdünk. Vérvétel nincs – az orvos objektív – és kétségbe esem. Pedig hátha. Hátha egy kicsit jobb!

Csepeg az infúzió és bújik a feje hozzám. Elmesélem neki, milyen szuper lesz majd akkor, ha ivartalan lesz. Minden hobbikutya kiállítást meg fogunk nyerni, futhat még az imádott ringjében. Csak kölyköket nem kell nevelnie. Persze nevelheti másét – ha akarja. Csak gyógyuljon már. Kényszeresen tapogatom a szőrét, szagolom, csak víz.

Nézd! Én érzem az ammóniaszagot, lelkendezett az asszisztens, miközben üveget cserélt. Elindult a pisi… Mintha arany volna, majdnem elsírtam magam, hát pisil! Hátha nem állt le végleg a veséje – kutyadialízis az nincs – és nem kell örökre elválnunk. Még nincs itt az ideje, fiatal kutya…

Könnyes a szemem, törlöm a pisit, tiszta pisi a feneke, lába, lángol a bőre, aggódom, de pisilt. Új erőre kapok, hazajövünk, dolgozom, hallgatom a szuszogást, pisit törlök fel kétszer, jön az apja és telibe pisil egy óriás szőnyeget, ez sem érdekel, mindketten örülünk. Bánja kánya. Pisilt.

Kilenckor már ájulok és kelek újra, szinte kétóránként. Simogatom, szeretgetem, jön a szerda, itt az apja is, nem vagyunk egyedül, négykor már dolgozom, a barátaim tartják bennem a lelket és tolják az energiát. Csinálom, haladok, itt a szerda.

Csepeg az infúzió, folyás nincs. Elképesztő büdös a szőre, pedig a pisi után megmostam. Nem tud leguggolni, lepisili magát, de legalább pisil és vörös a bőre. Ahogy simogatom a hasát, süti a kezem. Ma megfürdetjük.

Áll a kádban és meg sem mozdul. Tudja ő, hogy mit jelent. Tökéletesen áll és vár. Mosom a hasát, a lábát, a nyakát. Hűtöm a bőrét és simogatom. Még mindig az életéért küzdünk és egy óra alvásért is hálás lennék. Mintha jobban lenne. Ennyit négy napja nem állt. Tiszta és illatos. Megszárítom. Egyszerre nem megy, elfárad. Harmadszorra egész jó. Lepihen. Éjszaka megnézem, többször is. Jól van. Él. Nem eszik. Váladék sincs. De legalább a legyek nem kapták el. A kezemhez tapad a légyirtó és vadászom. Szélmalomharc, mégis hiszek benne. Háborúban vagyunk és minden csatát meg kell nyernünk. Hajnalodik. Még sötét van és én dolgozom. Kilencre vár az orvos.

Csak csepeg az infúzió. Feszült vagyok. Fáradt és az én hormonjaim is az egekben. Összebújunk. Erős a kötelék. Nem csinálunk labort, a méregdrága gyógyszer nem jött meg, aggódom. Ott nem én vagyok a logisztikus. Morgolódom. A férjem és a barátaim életben tartanak mindkettőnket. Egyszerre kapjuk az energiát. Éjjel aludnom kell. Muszáj lesz. Csak egyszer kelek fel. Tényleg egyszer, aztán négykor a géphez ülök és dolgozom, majd kilencre már az orvosnál vagyunk.

Csak csepeg az infúzió és már péntek van. Szettet és kiképzést kapok. Hogyan adjuk be az infúziót a kutyának. Remegek, hogy elszúrom. Az asszisztens megint tök jó fej. Érzi a félelmem, megmutatja miért nem tudom elrontani. Fullos szetteket kapok és egy fülcsepphez receptet, mert bizony a sok víztől bepállott az is. A bőre vörösen izzik és tűzforró. Ismételgetem a lépéseket, tudom miket kell vennem a patikában. Hazaviszem.

Dolgozom, rohanok a patikába, a gyerekért, ezer a dolog. Mintha a kutyus jobban lenne. Édesem. Ölelem meg, napok óta nem jött örömködni, mikor hazaérek. És most itt van és örül.

Az előszobában összegyűrődött a szőnyeg. Megigazítom. Ott a kanül. Darabokban szedem össze a földről és rohanok a kutya után. A kötés szinte sértetlen, csak hiányzik a cucc. Ajjaj. Még jó, hogy nem ömlik a vér. Rohanok. Egy óra van még a rendelésből.

Ülök a padon a váróban. Kutyus a lábamnál pihen és így is levesz mindenkit a lábáról a rendelőben. Meg sem kell mozdulnia. Illatos. Rám pillant az orvos, azonnal mondom, hogy nagy baj nincs – szerintem. Volt baj, mert a vénák száma véges. Belőjük a héten a harmadikat. A lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak rá.

Kutya a kocsiban – indulunk a pesti bázisra. Nem hallgatunk zenét, csak a szuszogását. Este nyolc és minden kilométerrel harcolok. Még egy csata? A héten hatalmas lett a rutinom.

Megérkezünk – a versenyző csapat már vár minket. Mindenki örül mindenkinek. Mindenki vacsorázik, kivéve őt. Nyomom a szájába az űrhajós kaját. 9000 kalória egy tubus. Élni akarunk. És hirtelen ráeszmélek, hogy én sem ettem. Sebaj. Este tizenegykor már nem fogok. Csak elájulok.

Hajnalban kelünk, a férjem beköti az infúziót, pakolom a kiállításos cuccot és a gyerek lesz a kutyával egész nap. Budapesten nagyon itthon vagyok. Biztonságban érzem őket.

Este csak ő nem eszik. Pedig főztem rizst meg csirkemellet. Azt mondta a doki, az kell neki. Felhúzta az orrát és otthagyott engem a fenébe. Megtörölgetem – szeretem. Már este kilencig sem tudok fennmaradni.

Vasárnap reggel – és csepeg az infúzió. Csinálom a szendvicseket, kitámasztom a lábát a szék lábával, pörgök ezerrel. Csepeg szépen és tudom, ez most az életet jelenti. A férjem csinálja és hálás és büszke vagyok egyszerre. Nekem minden erőmet össze kellene kaparnom ehhez. Kötözzük a lábát, szunyókál, lelépünk és délután jövünk.

Adom a gyógyszert, a tubusos kaját és pakolom be az autóba. Segít nekem. Be akar szállni, de a fenekét emelni kell.

Hétfő reggel. Dolgozom hajnalban, kutya jön és örül. Én is örülök. Megyünk az orvoshoz.

Csepeg az infúzió, egy hete küzdünk. Vérvétel. Gombóc van egyszerre a torkomban és a gyomromban is. Meg ultrahang is lesz. Nézem a hasát. Már nem lángvörös a bőre. Még piros, de nem lángol. Simogatom és várjuk az eredményt.

A laborja sokkal jobb. Az ultrahang biztató. A kezelést még folytatni kell. Ma éjjel azt hiszem fogok aludni.

Késő délután van. Együtt sétál a többiekkel és velem. Almát kér. A kezemből. Válasszak én. A felét megeszi. S én boldog vagyok.

Ez a mi történetünk, eddig. Sajnos így igaz és most úgy tűnik jobban vagyunk, de a háború még javában folytatódik.

Hédike gyönyörű tenyészszuka. Sokszorosan bizonyította, hogy fajtájának különösen szép, típusos egyede.

Mi a megelőzés erre a rémálomra? Az ivartalanítás.

Kedves Szuka-gazdi! Ha nem tenyészszemlés szukád van, ivartalaníttasd, hogy ne kelljen ezt vagy még ennél sokkal rosszabb, súlyosabb pillanatokat átélned! S mi van a kanok gazdáival? A hererák sem fáklyásmenet. Tedd meg előbb, ne legyen késő!

2020.szeptember 14.