Amikor két „nagykutya” találkozik. Beethoven és Szása – örök cimborák is lehetnének. Már, ha Szása barátkozós lenne. De nem az. Csak a szűk családja és a vezetője érdekli. És ugyanez sokszor igaz Beethovenre is…
No de nézzük hogyan is beszélgetnek!
– Hé! Hát te meg miféle fajta vagy? – böffent a bernáthegyi.
– Miféle? Szétszedlek! Moszkvai Őrkutya vagyok!
– Hogy hívnak?
– Szása. Te meg biztos Bétóven vagy…
– De én a Svájci-Alpokból származom!
– Na és? Én meg a Vörös Csillag katonai bázisról!
– A Szent-Bernát hágó legalább egy meseszép hely és a kolostorlakók is kedvesek!
– Szerinted Moszkva nem gyönyörű? Hisz nem is jártál ott!
– Miféle bunda ez?
– Miféle? Mint a tied, kedves rokon! Rajzos és melegen tart.
– Nézd! Egy ember!
– Nézd?! Ember?! Mindjárt felküldöm a lámposzlopra! Mit vigyorogsz itt, ilyen bambán?
– Ember! Kiásom a hó alól, ha úgy adódik!
– Úgy adódik, mert elásom! Azt se tudod miféle ember…
– Gazdid van?
– Szolgálati elöljáróm. A MINDEN. Őrkutya vagyok, nem zsebibaba.
– Mégis a Gazdi a legjobb dolog a világon!
– Olyan vagy, mint egy Csillámpóni. Kutya vagy? – kérdezte a moszkvai.
– Kutya. Tőlem aztán ki nem megy senki a portánkról, csak, ha megengedem…
– Tőlem aztán be sem jön, vagy irány a lámpaoszlop, aztán ott tölti a délutánt! Vaúúú!
– És a család, a gyerekek? – érdeklődött nagy barna szemeivel a bernáthegyi.
– Az életem árán is megvédem őket. Ahogyan te is, ugye?
– Ugye! Fura egy fejed van… – csipkelődött Beethoven.
– Azért, mert nem olyan, mint egy húszliteres felmosóvödör?! – vette fel a kesztyűt Szása.
– Goromba vagy!
– Nem goromba. Őrkutya!
A bernáthegyi fajtáról itt olvashatsz bővebben: