Ha azt kérdezné bárki, könnyű volt? Azt válaszolnám, nem. Újra végig csinálnám? Bármikor.
Néhány héttel ezelőtt, már biztossá vált, hogy Ryan, a Bulabos kennelből, hozzánk érkezik, elkezdtem nézelődni hogyan is fog valójában idekerülni. Autóval? Vonaton? Repülővel?
Azt hiszem, minden lehetőséget átgondoltam. Budapestről Dublin autóval nagyon messze van, legalább három nap oda és ugyanennyi visszafelé is. Az idő mellett az üzemanyag, a fáradtság és a tűzforró július is megriasztott, így szinte azonnal elvetettem a vonatozással együtt.
Néztem itthon a cseperedő kicsiket, Lénát és Kennyt, próbáltam megsaccolni vajon mekkora lehet majd Ryan, mikor eljön a nagy nap, valamikor július 23 után.
Árat kértem ír szállítmányozótól és magyartól is, mindkettő nagyon akciósan közel 1000 EUR körüli árat adott.
Nem tetszett. A kutya bekerül a „cargo”-ba, ugyan vigyáznak rá és aránylag gyorsan itt van, de valahogy mégsem olyan gyorsan, mintha velem együtt repülne. A Cargoval bukom a lehetőséget is, hogy (újra) találkozzam a tenyésztővel, így döntöttem. Inkább megyek én és megkérdezek egy profit, aki rendszeresen csinálja, hogy is megy ez. Nos, ő annyit kérdezett vissza, hogy árajánlatot kérek-e… miután megírtam, hogy csak információt, sosem válaszolt többé. Ez csak erősebbé tett, biztosan meg tudom csinálni! És a lelkem mélyén rettegtem ezerrel, azzal nyugtattam magam, hogy biztos mindent el tudok intézni. Hiszen egy logisztikus mindenre képes! Mindenre is!
Néztem a járatokat, s bár Ryan jött velem haza, az ír RyanAir teljesen esélytelen volt. A diszkont légitársaságok nem vállalnak kutyákat, macskákat és mindenféle házi kedvenceket.
Lapozgattam a tárcámat, a weboldalak repülőjegy kínálatát és megakadt a szemem a Lufthansa járatán. Mint Isteni szikra úgy villant elém, tökéletes lesz. Sokszor utaztam már velük, mindig minden rendben volt.
Az első örömöm után felhívtam a légitársaságot, zsebemben a tudománnyal, mire kell figyelnem. Tudtam, hogy kennellel együtt, ha a kiskutya súlya meghaladja a 8 kg-ot, a fedélzeten nem utazhat velem, csak a raktér egy speciális, temperált, világítással ellátott területén. Aggódtam. Ezer kérdés forgott a fejemben és próbáltam mindent megtudni az ügyintézőtől.
Hogyan történik mindez? Ugye nem lesz baja a kiskutyának? Mibe kerül és hogyan tudom a repülőjegyem mellé regisztrálni? Végtelen nyugalommal segítettek nekem.
Először repülőjegyet választottam, azzal a megkötéssel, hogy kutyával együtt Frankfurton keresztül jövök vissza. Itt van a Lufthansa központja, rendszeresen találkoznak kutyákkal dobozban, a legbiztonságosabb út.
Útvonalként Budapest – München – Dublin – Frankfurt – Budapest repülést választottam. Az első gép hajnali hatkor indult és az utolsó este fél hétkor landolt.
Járatszámmal a zsebemben hívtam vissza a Lufit. Mi, logisztikusok, csak így becézzük a Lufthansa-t. Az ügyintéző emlékezett rám, a szerencse ugyanahhoz a hölgyhöz kapcsolt és azonnal csekkolta az általam választott járatokat, van hely a kutyusnak! Egyszerre maximum hármat tud egy járat elvinni, de még volt két hely az átszállás után is. Azonnal megvettem a repülőjegyeket és már a foglalási számmal hívtam őket, immár harmadszor. Befoglalták nekem a kutya helyét, a biztonság kedvéért a legnagyobb méretű kennellel.
Még mindig nem tudtam Ryan mekkora lesz és mekkora dobozt vegyek neki. Nézegettem a méreteket, de egyáltalán nem tudtam mire számítsak. Hisz’ nincs odaírva a doboz mellé, hogy ez például egy felnőtt dalmatának tökéletes. Vagy egy egészen kicsi, alig négyhónapos Bernáthegyi kölyöknek.
Aztán szembe jött velem egy webáruház. Benne a boxok és az utolsó oszlopban ott lapult mekkora kutyára méretes. Épp az előző héten, a kiállításon, mellettünk két dalmata futkosott és pont súlycsoportban voltak Lénával és Kennyvel. Ez az! Hatos méret! És legyenek görgői is. Rendeltem hozzá kutyapelust és vettem egy kutyamatracot a Decathlon-ban is. Itt már tudtam mekkora az alja, és ahhoz választottam matracot.
Hatalmas doboz érkezett. Egyszerűen az autóba se tudtam levinni az irodából, így este, mikor már mindenki hazament, ledobtam a cipőimet és nagy szerelésbe kezdtem. Igazából villámgyorsan össze lehet szerelni – másodszorra. A legtöbbet a csatokkal kínlódtam, de a második után azok is szinte a dobozra repültek.
Jó nagy doboz. Néztem – már otthon – és szétszereltem kettőbe, levettem a kerekeket és az egészet befóliáztam, a sarkait pedig műanyag szivaccsal borítottam be.
Készen álltam a nagy kalandra. Még egyszer felhívtam a lufit, szóltak, hogy legyen nálam készpénzben 200 EUR a kutyaszállításra, amit majd a becsekkolásnál kell megfizetni.
Hajnalban álltam a sorban Budapesten, kezemben a „poggyászommal”, ami egy csomagolt doboz és azonnal megakadt a szemem egy hatalmas fémdobozon. Teljesen szögletes volt, egy golden retriever várt benne a becsekkolásra. Mellettem egy ír hölgy várakozott, s biztatott menjek oda, hátha felveszik soron kívül az én dobozomat is. Sosem csináltam még ilyet. Rendszerint türelmesen várok – sor(s)omra. Most viszont egy percet sem vártam. Odamentem és persze, hogy szóba elegyedtünk. Ők a Szilícium-völgy felé készültek repülni – Budapestről. Azonnal megnyugodtam. Ehhez képest én? Ugyan! Ryan-nek ez csak két pici röppenés! Menni fog!
Felszállt a gép, mire Budapest ébredt – már Münchenben voltam. Futnom kellett, hogy elérjem a csatlakozást – kapunyitásra értem a beszálláshoz. Az izgalmam fokozódott, ahogy közeledtünk Dublinhoz. Süllyedt a gép, izzadtam az izgalomtól. Csak most ne hagyják el a csomagom… csak most legyen itt időben… csak most ne késsen … csak…
Begurult a gép, futottam a szalaghoz és óráknak tűnt minden másodperc. Szereztem egy tologatós szekeret, legyen mire pattintani a dobozt és a kézipoggyászom is. Keringtem a szalag körül és lestem merre indul el, majd helyet kerestem magamnak. Talán tizedik csomagként gurult ki a szalagon. Lekaptam és futottam a kijárat felé, mikor láttam a vámtiszt közelít felém. Kérdés nem érkezett, csak válaszoltam. Kutyakennel, üres. Intett, hogy menjek, rohantam. Pásztáztam a tömeget és kiszúrtam Brian-t, aki várt rám. Futottunk a kutyáért. Rólam ömlött a víz, beszélgettünk, s vártam a nagy találkozást, miközben versenyt futottunk a percekkel. Vészesen közeledett a „last call”.
Csavaroztam a dobozt, Brian még inni adott Ryan-nek. Csináltunk pár közös fotót, Ryan a dobozba került és elindultunk a Check in pulthoz. Azt hiszem az utolsó voltam – minden előnyével. Egy külön pultnál kellett fizetni és (Hurrá Európa!) fizethettem hitelkártyával is. Kitöltöttem egy matricát – hova megy a kutya, hogy hívják, mikor evett-ivott legutóbb, mikor kell neki legközelebb. A földi utaskísérővel együtt matricáztuk fel az egész dobozt és egy hátsó ajtóhoz mentünk. Itt kivettük Ryan-t. A dobozt megröntgenezték és mindent rendben találtak, így vissza tehettük Ryan-t a dobozba. Begurítottuk egy liftbe, s elvitték. Szomorúság öntötte el a szívemet és csak mantráztam, hogy minden rendben lesz!
A Checkin pultban kaptam egy ajándék „Fast track”-et a beszállókártyámra, hogy gyorsabban átérjek a biztonsági átvilágításon. Rohantam. A „last call” engem hívott. Sokadszorra izzadtam le vizesre. Majdnem utolsóként szálltam fel a gépre, de már számoltam is a perceket – mikor szállunk már le! Enni sem volt időm, reggel óta a Lufi szendvicsein éltem. Brrrr. Nem, nem szeretem. De legalább a paradicsomlét bármikor. Sóval és borssal. Meg kólával.
Az út valóban kibírható, a lehető legrövidebb. Nekem és Ryan-nek is. A szerencse úgy hozta, hogy láttam levenni a gépről.
Majd miután átmetróztam Európa második legnagyobb repterén a túloldalra és már megint nekem szólt a „last call”, láttam a gép mellett is.
Intettem a fiúnak , tudni akartam jól van-e… lájkolta, mosolyogtam, puszit dobtam, ő pedig előttem feltette a gépre. Nyugodtan szálltam fel, tudtam Ryan velem utazik, nem veszett el.
A Frankfurt – Budapest sem nagy távolság, hamar landoltunk, s én futottam a csomagkiadáshoz. A Lufi azt mondta nekem, hogy egy kis pultot keressek, ott kell szólni és kihozzák. Nos én nem a megfelelő hölgyet fogtam ki, lényegében elküldött, kevesen vannak, vegyem le a szalagról. Egy 32 kilós kennelt? Megnyúlt az arcom, majd kerestem két férfiembert és megszólítottam őket.
– Sziasztok! Egy nagyobb méretű kiskutyám fog most érkezni. Megtennétek, hogy segítetek levenni a szalagról?
– Nagyobb kiskutya? Persze!
– Kiskutya. Szentbernáthegyi. Kicsinek is nagyobb – válaszoltam mosolyogva.
Majd a mogorva nő visszajött hozzám, tévedett, menjek a másik pulthoz „lost and found” és ők majd segítenek. A segítség abból állt, hogy tudtam mikor kerül fel a szalagra, Ryan volt az első.
– Ja! Szerzett magának segítséget is?
Hát persze. Életre születtem. És már megtanultam segítséget kérni. A srácok lekapták a szalagról és boldogan vittem ki a szabad levegőre. Itthon vagyunk!
Csak a fontos dolgok:
- Meg tudod csinálni. (Ha mégsem, szinte bármikor megcsinálom helyetted, ha kifizeted a repjegyünket és kapok mellé zsebpénzt – te meg számlát az egészről)
- Kell a doboz. IATA minősítésű legyen.
- Kellenek a kerekek a dobozhoz.
- A kutyapelus Európán belül nem kell.
- Egyszerre vegyél dobozt és matracot. A méretek sosem pontosak.
- A weben az van, hogy zárd be a kutyát. Az átvilágítás után bőven ráér. Ryan kapott vizet Frankfurtban – kinyitották a kennelt és vissza is zárták.
- Ryan rém büdösen érkezett. Nem pisi – inkább valami fertőtlenítő. Most kezd – három nappal később – elviselhető , rendes szaga lenni.
- Az kutyaszállítás ára a mérettől függ. Európán belül a legnagyobb kennel 200 EUR. A repülőjegyek kb 500 EUR-ba kerültek összesen.
- Legyenek rendben a kutya oltásai, orvosi vizsgálata és ez mind legyen regisztrálva az útlevelében.
- Nem kell félni. Nincs mitől. Csak normális légitársaságot kell választani.
