Érden jártunk. Csak úgy, szeretetből. Barátaink laknak ott – 4 gyerekkel – és azon gondolkoznak, vajon szeretnének-e kutyát vásárolni? Nos, én elvittem a három Bernáthegyi kutyánkat és hagytam, hogy elrabolják a szíveket.
Aramis, mint egy igazi uralkodó, körbejárta a telket – természetesen hagyott SMS-t a környék kutyáinak a biztonság kedvéért – és megnézte elég biztonságos és kellően tágas-e a hölgyeknek. Hédi és Léna azonnal játékra hívta a gyerekeket, akik sikongatva rohantak körbe – körbe a kertben. Most találkoztak először ilyen hatalmas szépségekkel. Tanítgattuk őket hogyan bánjanak a kutyákkal, hogyan érintsék meg, hogyan szeressék őket és hamarosan abbahagyták a visítást, magabiztos gazdijelöltek módjára néztek szembe a kutyákkal és simogatva szerették egymást.
Kérdezgették, hogy ehet-e csokis sütit? Kórusban válaszoltunk mi, felnőttek, nem. De talán mégis? Nem, és megbeszéltük mi is a kutya vacsorája. Ők húst esznek. Nyersen. Nagyon szeretik. A sütit, de még a „kutyakekszet” sem, nem értik.
S milyen jó, hogy a kutyának két oldala van! Jobbról és balról egyszerre lehet simogatni.
Gyerekek és kutyák. Egyszerre fáradtak el. Lassan nyúltam a pórázhoz, Aramis és Hédi azonnal ott termett a semmiből.
– Indulhatunk! – néztek rám nagy szemekkel.
A nagyok beugrottak hátra, Lénát ölbe vettem és betettem magam mellé. Még az utcából sem értünk ki, máris elaludt, majd halk, morajló dorombolás hallatszott hátulról is. Elaludtak. S mint a hölgyek, ők sem horkolnak, csak dorombolnak! 
Írta: Hernádi Bernadett